Kérdések

Mond te élsz?

Mond te – aki ezeket a sorokat olvasod – élsz? Vagy épp haldokolsz? Vagy meghaltál már és robotként tengődve az életedet, arra vársz, hogy a fizikai testedet is elvigye a halál?

Mond mikor voltál hálás utoljára? Úgy igazán hálás! Mikor örültél annak, hogy Istenem élek, vér zubog az ereimben, de jó, milyen jó, milyen fantasztikusan, gyönyörűségesen jó! Köszönöm! Köszönöm ÉLET! Mikor élted meg a pillanatot, amikor a levegő beáramlik a tüdődbe, feltölti azt, és miközben az oxigén egyesül a véreddel, kiáramlik onnan? Mikor tartottad utoljára az arcodat, lehunyt szemmel a napba? Érezted valaha annak selymes, lágy, meleg simogatását? Mikor cirógatták utoljára a nyakadat? Mikor markoltak szenvedéllyel a hajadba? Mikor simult utoljára hozzád férfi, lüktető, kemény akarással? Éreztél valaha pusztító vágyat, amit egy pillantás gyújtott meg, úgy hogy közben ruha volt rajtad és épp egy teremben álltál?

Mikor kacagtál utoljára szívből? Úgy hogy nem érdekelt, hogy hangos, hogy közönséges és hogy ki mit szól hozzá? Mikor volt az utolsó igazi csókod? Mikor ölelted meg a barátnődet utoljára puszta szeretetből, érdek nélkül? Mikor volt az a pillanat, amikor nem szidtad a főnöködet, a munkahelyedet, csak tudatosult benned, hogy a helyeden vagy, hogy jó helyen vagy és hogy dolgozni jó!

Mikor készítettél utoljára ételt szeretetből, úgy hogy nem vártál köszönetet érte? Mikor tette egy másik ember a tenyeredbe a kezét? Szorította beléd kapaszkodva, csodálva téged? Emlékszel az augusztusi csillagos égboltra? Tudod milyen amikor egy dallam a bőröd alá bújik és táncolni kezdesz? Tudod milyen úgy elaludni, hogy valaki hozzád simul? Úgy beszélgetni, hogy akár veszekedés is lehetett volna, de értő, figyelemmel fordultok egymás felé és a gonosz helyett, a jóság arat diadalt? Tudod még milyen belefeledkezni egy mosolyba? Tisztelettel bámulni egy öreg hölgy ráncait és belegondolni a még ragyogó szemeibe az életét? Érezni a hó ropogását, igazán érezni? Örömmel meginni egy csésze kávét? Megcsodálni a fagyott faágon szikrázó fényt? Hallgatni a csendet? Belszagolni egy másik ember lényébe? Lehajtani egy hűs párnára a fejed és nem gondolni semmire? Hallgatni a lélegzeted? Hallgatni a másik szíve dobbanását?

Felfedezted már, hogy a néha magányban ott van az alkotás? Hogy végül, mindig minden értelmet kap? Hogy a szenvedéseidben, mintha egy láthatatlan lény ölelne és vigasztalna? Tudod már, hogy egyedi vagy és megismételhetetlen és csodálatos?

Királynő vagy az életedben vagy cseléd? Vagy királynő aki másokért cselédként is tud viselkedni, hogy utána visszavéve a királynőruhát megkapja a király méltó elismerését, szerelmét. Eltartott vagy, vagy eltartó? Porig rombolt, vagy porig romboló? Síró vagy sírást okozó? Bántott vagy bántó? Kifosztott, vagy kifosztó? Vagy „csak” semmi, csupán boldogan és teljesen, ezer színben pompázó, létező? Alszol még? Vagy már ébredezel? Netán felébredtél? Felébredtél és elindultál, vagy már meg is érkeztél? Vagy úgy döntöttél, hogy ebben az életben sem felébredni, pláne elindulni nem akarsz és becsukott szemmel, füllel és lélekkel mégy végig az életeden. Bántanak a lelkedben a képek? El tudod hessegetni a gondolatot, hogy akár boldog is lehetnél? Meg tudod bocsátani magadnak, hogy még csak meg sem próbálod? Ha sírsz van aki megsimogat? Ha félsz van akihez hozzá bújsz? És te simogatsz? Hozzád, hozzád bújnak? Álmodsz még? Álmodozol? Teszel az álmaidért? Lassan, alig látszó lépésekben, de haladsz felé? Vagy feladtad már? Beletörődtél? Megfáradtál? Eltörtél? Tudod hogy csak te lehetsz az erő, a ragasztó, sohasem egy másik ember? Tudod, hogy CSAK TE elemheted fel magadat? Tudod, hogy CSAK TE mentheted meg a saját élted, nem egy másik férfi, nő, kapcsolat, de még a gyermekeid sem? Tudod, hogy pusztán a te döntésed, A TE DÖNTÉSED, HOGY ÉLSZ VAGY HALSZ!