Mikor

Mikor kell otthagyni valakit? Hol van a határ, amikor bántás ér, vagy meg nem értés és ez még az élet velejárója, szürkesége, de még egy lépés és már ott, azon a ponton lépni kell? Tizenhat éve keresem a válaszokat. A legrosszabb az, hogy nincs mihez viszonyítanom. Az én anyukám, az alkoholista, pasitól-pasiig anyukám, annyira gáz volt, hogy már kicsi gyermekként is tudtam, hogy ő nem minta. De ha ő nem akkor ki? Nem baj, ha nagyon mást gondolunk, mint a szüleink, ha nagyon másképp akarunk élni, mint ők, de az kell, hogy megfogalmazzuk magunknak ők miben voltak jók, vagy rosszak és ehhez képest milyenek szeretnénk mi lenni. De ha nincs ehhez képest? Ha nincs minta, vagy ha a minta annyira borzasztó, hogy annak minden elemét ízig-vérig elutasítod és marad a nagy semmihez sem tudom mérni magam. 

Tizenhat év, tele kérdésekkel. Mi a boldogság? Boldog pillanatok az egyébként szürke és unalmas életben? Jó. Az boldog pillanat, amikor a másik kiabál veled és minden porcikája remeg, mert azt akarja, hogy induljatok már el a kicsivel sétálni. A gyerkőc nyűg, álmos, te ebben a káoszban próbálsz felöltözni, a párod meg ordít, hogy nem igaz, már megint milyen lassan készülsz el! Amikor kiteszed a lábad az ajtón, azt érzed, hogy ez nem a te otthonod, mert aki benne van és aki életed párja lenne vagy mi a fene, éppen kitessékel. De amikor leérsz az utcára és a babakocsiban elalszik a gyerek és a nap süti az arcod, a levelek meg táncolnak és átjár az ÉLET és most jó! Akkor ez most boldogság?

Mi van akkor ha kapsz félévente egy pofont, csak tudd, hogy hol a helyed, de egyébként vannak napok, amelyek a gyönyörűség és a minden rendben van érzésével töltik meg a szívedet? Ha pofont kapsz nem lehet minden rendben? Komolyan? Hányan gondolják azt, hogy ez még belefér? Hogy ha egyébként egy gondos családapának lódul meg a keze néha, azt el kell tűrni, el kell viselni!? Mert bizony a házasság -nálunk csak együttélés – ez (is): tűrés.

Na de ki mondja meg, hogy hol a tűrés határa. OK. Rendben. Mindenkinek saját magának kell eldönteni. De mi van akkor ha eltelik két hét úgy, hogy jó, és utána meg két hét úgy, hogy úristen én nem tudok így tovább élni? S mi van akkor ha azt mondod menni kell és este meg hallgatod, hogyan beszélget, hancúrozik, játszik, tanul a gyerekekkel, akik kurvára leszarják, hogy anyát néha leüvöltik (na jó a nagyobb már sajnál). OK. Sajnál. Mi lesz akkor belőle, ha megnő?

Azt látta, hogy az a kapcsolat, hogy anya meg apa viszonylag elvan, de néha apa bedurvul, leginkább szavakban, azután megy minden tovább. De mi van ha a lányom, ehhez méri magát és azt mondja, így ez jó és bevonz egy apához hasonló, rendes férfit aki néha megbolondul és néha leüvölti a fejét? S mi van ha a fiamnak is ez lesz a természetes és talál magának egy leányzót, aki ezt lehet, hogy egy élten át eltűri -látszólag- csak közben ha van bátorsága félrelép, ha meg nincs növeszt magának egy rákot és meghal? Mi a jó a gyerekeknek? Lehet egyáltalán ebből jól, fájdalmak nélkül kikerülni? Vagy fájdalmak nélkül benne maradni? Lehet? Lehet?

Tűrni. Mit tűrni? Hogy a másik néha hülye, hogy büdös a zoknija, hogy sohasem hoz virágot? Vagy hogy már nem beszélünk, ezért nem is tudjuk mi van a másik lelkében? Én azt sejtem, neki így jó (legalábbis azt hiszi), mert ő így látta és az istennek sem tudtam meggyőzni, hogy így tönkre megyünk, hogy így távolodunk, hogy az együtt maradáshoz beszélni, beszélni, beszélgetni kell. Tűrni? Tűrni azt, hogy ő elvan a sakkal, sorozattal, focival én meg a gyerekeinknek mesélem el, hogy hogyan telt a napom? Ezt is el kell tűrni? 

És még ezernyi minden….

De. Van valami minden mögött, ami mégis megtartja az egészet. Valami szeretet, elkötelezettség, hűség, odaadás. Van valami ami néha felsejlik, amit néha jó megcsodálni, megtapasztalni, belé kapaszkodni. Ami miatt érdemes. A baj az, hogy mivel nem beszélünk, nem tudom mi ezt és hogy tényleg ott van-e. Hogy tényleg az van-e ott, amiért én tizenhat éve azt mondom: csinálom tovább. És félek is nagyon, mi van ha amiről én azt gondoltam, hogy ott van, csak illúzió és egy nap kidurran és ott lesz a nagy semmi….